Beata Rostas: October 2010

Éretlenül is érett ember

Vándormadár

Rostás Bea tökéletes ösztönei

Belső térképe hibátlan, hiszen a természet teremtő ereje munkál benne. Eltéríteni nem hagyja magát, nem lehet becsapni, szinte soha nem téved (el), amikor keresni kezdi a helyet, ahol néhány hétre, egy hónapra letelepedhet, fészket rakhat, az alkotás lázas állapotába kerülhet, hogy világra hozzon valamit, amit addig csak álmaiban, gondolataiban, finom firkáiban, tenyérnyi plasztikáiban, modelljeiben érlelgethetett.

Tonnás szobraival telehinti a világot, lassan nem is akad földrész, ahol nem található munkája. Művésztelepről, művésztelepre vándorol faragható anyag után, mint a középkori mesterek, s így válnak jelentős gyűjtemények építőköveivé szobrai. Kényszer ez, a hiány kényszere, mert műteremre, állandó műhelyre esélye sincsen, nélkülözhetetlen kéz közeli eszközeit apránként maga gyűjtögeti, ahogy tapasztalatait is.

Rostás Beát, színjátszó Pirosként is kizárólag egyedülálló tehetsége tartja életben. Elsősorban az a nélkülözhetetlen adottsága, hogy nyelveket beszél, szakmai elképzeléseit mindenki számára érthető és meggyőző módon, használható forgatókönyvként formába tudja önteni, miközben impulzív személyisége, minden tartózkodást feloldó nyíltsága, érzelmi telítettsége által - önfeladás nélkül - bármely kultúra képviselőjével pillanatok alatt kapcsolatot képes teremteni, érzékeny lelki antennáival minden közösség belső viszonyait föl tudja térképezni, mégpedig egyetlen cél érdekében, hogy szobrát a lehető legelfogadhatóbb körülmények között létrehozhassa.

A monumentalitás az ő fegyelmező ereje, ezért belebújik a kőbe, fúrja, faragja, tömböket reccsent le róla, ablakokat vág rajta, formákat bont ki belőle, hajlatokat, hullámzó felszínt gyűr, máshol élre csiszolja a sarkokat, mindent feloldó felületeket simít, hogy aztán a végén akár finom rajzolatokkal borítsa a felszínt. Mindegy hogy puha homok, vagy mészkő, kemény márvány, gránit vagy tömör bazalt, az anyagkezelésben csak gyarapodik, soha nem apad formakincse, miközben egyszer sem vész el a részletekben, mindig összefogottan, nagy egészben gondolkodik.

Tömbökben, plasztikai tőmondatokban beszél, ilyen értelemben teljesen mindegy, hogy figuratív, vagy nonfiguratív elgondolást választ. Az eredendő absztrakció a szobor, a feladat megfogalmazásakor megtörténik, nála akkor sem képzelhető el utólagos történetmesélés, égig érő elméletgyártás, az ötlet verbális úton történő habosítása, ha azt a megrendelő, vagy az alkotást magyarázó, értelmező művészettörténész elvárná. Ez az intellektuális kalandorságtól való tartózkodás, valamint az anyaghoz való kellő alázattal történő közelítés a legerőteljesebb egységteremtő erő munkáiban.

Nem is ő, hanem a vállalás formálja alakjait, figuráit, tömbjeit, hiszen az egyetemesség lehet az egyetlen szempont, amivel a világon elhagyott munkáit ott, a születés helyszínén meggyőző erejűvé és elfogadottá tudja tenni, s amellyel e nemzetközi hálózat helyszíneit váltogatva személyiségének fedezetével összetartja életművét. Úgy tud világpolgárként érvényesen magyar művész maradni, ha fenntartás nélkül önmagát nyújtja munkáiban.

Szobrászatának legközelebbi rokonai a dolmenek és menhirek állítói, a húsvét szigetek moai fejeinek faragói, kiknek tiszta szándékai éppen gesztusaik egyszerűségétől, és a funkció összetettségétől váltak titokzatossá, esetenként megfejthetetlenné. Nem kell hát minden áron száraz racionális szempontok szerint közelítenünk Rostás Bea elképzeléseihez, hiszen amit csinál annak drámai erejét nemcsak a forma, de az ahhoz köthető, az anyagban rejlő és onnan kibontott költészet termékenyíti meg.

Rostás Bea jeleket hagy úton, útfélen. Olyan szobrokat, amikhez érdemes az óránkat hozzáigazítanunk, mert nem a helyi, de a csillagászati időt mutatják. Vagy a csillagközit, az időtlen, örök időt.

(Antall István - Budapest, 2010. október 26.)

__________________________________________________________

She has scattered her heavy statues all around the world. Soon there will be no continent, where you cannot see her work. She wanders from artist-colony to colony in search of material to be carved, just as the master of the Medieval Times did. And, thus her sculptures become the building blocks of important collections. This is a constraint, a must created by a need. The very need of having her own studio, which she has absolutely no chance of having. She gathered her essential tools slowly, one-by-one by herself, along side her experiences.

Beata Rostás, just as the actress Piros is kept alive by her unique talents, first of all her indispensable gift for languages. She can convincingly place her professional ideas into a useful screen-play for everyone to understand while with the help of her impulsive personality, her openness and her emotional fullness -without loosing any part of herself- can create a connection with anyone from any given culture. She is capable of mapping the inner-relation of every community with her sensitive spiritual antennas, namely for the soul goal, of creating her sculptures in the most acceptable environment and circumstances.

Monumentality is her disciplinary power, this is why she slips into the stone, drills it, carves it, cracks chunks off of it, opens windows in it, unfolds forms from it. On one side she creates wavy superficies, on other buffers sharp corners, she smooths all the surfaces, to eventually be cover with fine detailed drawings. It makes no difference whether soft sand or limestone, hard marble, granite or solid basalt she continually augments the handled materials, the abundance of used forms are visible and still she manages to always think of her work as a whole unit and never gets lost in the details.

She speaks in chunks in plastic sentences, therefore it does not matter if the she chooses a figurative or non-figurative design. The inherent abstract is the statue, which is defined when the project itself is. Even if the customer or the art historian explaining or introducing the piece of art would expect any form of post-story telling, sublime theory-fabrication for her it is unacceptable to allow any verbal expansion of her are, since it speaks for itself. Her forbearance of becoming an intellectual adventuress about her work and the humble approach she makes towards the material are the most unifying strength behind her art.

Not she herself thus her pledge forms the shapes, figures and blocks, since universality is the only aspect that can make her works powerfully convincing and accepted at their place of creation wherever in the world that may be, and also serves as the coherence of her works with the collateral of her personality as the sites of the international net vary. The only way she can effectively remain a Hungarian artist as a cosmopolitan if she is implicitly presents herself in her works.

The closest ancestors of her sculptures are the creators of the menhirs and dolmen, the carvers of the moai of the Easter Island, whose clear notion became mysterious sometimes even unsolvable due to their simple gestures and complex functions. This is why we by all means must not approach the ideas of Beata Rostás with dry rationalism, since the dramatic strength of her work not only comes from the form it is presented in, but also in the attachable poetry, embedded within and also extracted from the material itself.

Beata Rostás leaves signs everywhere. She creates statues that are worth adjusting clocks and watches to, since they show not the local but sidereal time. Or better to say the interstellar, the eternal time.

( István Antall – Budapest, October 26, 2010)