Beata Rostas: Formabontás és forma építés/ Antall István írása

http://www.galgabor.hu

Formabontás és forma építés

Rostás Beáta szobrászata és a hagyomány

2013. június 29. szombat, 20.00 Eger Templom Galéria – Rossztemplom

ANTALL ISTVÁN megnyitó szövege:

A nagyméretű szobroktól nem lesz nagy szobrász az ember. A jelentős gondolatoktól, az eredeti elképzelésektől, a nyugtalanító ellentmondásoktól, a szellemi izgalom megteremtésétől, a természet eredendő gazdagságának felmutatásától már mocorogni kezd valami.

fotó: Vámossy Béla

A néző, akár akarja, akár nem magával cipeli a szobrot, újjá teremtődik benne, a tárgyiasult eszme nélkülözhetetlenné lesz, és ha nem is gondol rá, akkor is mélyen működni kezd a tudatot formáló megszerzett és kiteljesedő műveltség - a maga természete szerint.

fotó: Vámossy Béla

Rostás Beáta, ahogy szakítani tudott korai önmagával, azzal a látványos sikerrel, amit az ábrázolás és a felismerhető hasonlatosság korai terrakotta munkái adtak neki, keresésbe kezdett. S ez a rendszertelenségben testet öltő dinamizmus egy új rendet teremtett benne és körülötte. A tanulás és az elsajátítás könyörtelensége, a stúdiumokhoz nélkülözhetetlen alázat, a fölfedezés lázas izgalma, a kételkedés képessége, valamint az erős ifjú személyiség megmutatkozási vágyát fölváltó szigorú önvizsgálat mutatott neki utat, állított elé lajtorját, ami a mindenség felé vezet. A fokokat magának kereste, magának faragta, maga lépett fel rá, és ha megcsúszott a lába, neki kellett mérlegelnie az egyensúly, a biztonságérzet kitart-e a következő lépésig. Ezenközben az élet úgy hozta, hogy elképzelései, vágyai, elhivatottsága meghaladta a lehetőségeit. Nem talált befogadó magyar egyetemet, nem talált olyan mestert, aki a doktorandusi iskola formalitásán túl ezt az erős hevületű, szándéka és érdeklődése nyomán még többféle irányt és esélyt felmutató alkotói magatartást vállalni merte volna. Véleményem szerint a természete szerint skolasztikus magyar művészeti képzés sem tudja önmaga árnyékát átugrani, s az eredendően szabálytalan természetű tehetségtől maga a rendszer is megriad.

De Rostás Bea nem hagyta magát, szinte csak azért gyűrte maga alá a világot, hogy az őt kicsiny kora óta (édes testvérével együtt) egyedül és nehéz körülmények között nevelő édesanyjának ne kelljen még egy tányért telemernie esténként az asztalnál. A szegénységet és a kiszolgáltatottságot műveltségével, nyelvtudásával, bravúros kapcsolatteremtő képességével hidalta át. Nemzetközi művésztelepről, nemzetközi művésztelepre vándorolva telehintette Európát, Ázsiát és Afrikát a szobraival. A dolog természetéből fakadóan a nőiességtől legmesszebb eső, és legnagyobb falatba harapott bele! Kőlevest főzött magának mindenütt és föl is falta a gránitokat, a tengeri és a szárazföldi mészköveket, a márvány idolokat, s ha ez nem volt elég neki, akkor egy kis desszertnek még mindig ott volt a terrakotta, vegetáriánus korszakokra pedig abraknak a szalma.

Rostás Bea nem ismeri a pótcselekvést, nem ismeri az önfelmentő, önigazoló mellébeszélést, nem keresett művészet-közeli segédmunkát, nem választotta a tárgyiasult művek helyett a gesztusokat, az önmagukért való installációkat, a cselekvést helyettesíteni látszó ötleteket, a nagyot robbanó, de könnyen enyésző intellektuális petárdákat. És mégsem lett „izomból szobrász”, mégsem hajszolta magát a művésztelepek zárt periodikus rendszerébe, a havonta újratojt kőtojások kotlósává sem lett.

Minden munkában egy új feladatot egy új kihívást rejtett el, s nem a vágógéppel, a sarokcsiszolóval, a kalapáccsal, a vésővel mérkőzött, hanem önmagával. A személyiség nemcsak hitelesíti, de egységessé is teszi a legkülönfélébb kihívásokat. Beszélhetnénk itt a szobrászat ősanyjaként újrafogalmazott mama motívumokról. A csillagászati eligazító pontként is használható litván kőről, a billenékenységében is robosztus hinta-figuráról, a vizsgamunkaként két kőből összecsiszolt szobor rejtett szakralitásról. A rajzolatokkal szinte grafikai elemek hordozójává tett fehér márványok végtelennek mutatkozó lehetőségeiről, a szinte minden plasztikát meghatározó álcázott figuralitásról, vagy éppen a középkori utalásokig visszamenő Atatürk portré, az arcvonásokat megidéző és az ábrázolást elkerülő finom gesztusáról.

http://www.galgabor.hu

És akkor van ereje Rostás Beának visszaülnie egy olyan iskolapadba, amelynek minden deszkáját szögekkel verte át a történelem. A nyelvhódító magány és idegenség, az európai civilizáció és az ősi muzulmán kultúra ütközőzónájaként is fölfogható metropolisz, a politikai harcok útkereszteződései, ahol nem elég kívülállónak lenni ahhoz, hogy ne lásson mindkét fél ellenséget benned.

Marad az éhezés, a több órás utazás a város egyik végéből a másikba, marad a keserűség és a magány, marad a műhely kimeríthetetlen öröme, ahol a megtisztulás tárgyai túl kell hogy lépjenek a közvetlen napi használat praktikumán, ahol a szabadulás a testi és lelki szennytől az újjászületést hordozza, s ahol ez az újjászületés már a teremtés maga.

Rostás Bea nemcsak megtanulta a leckét, de fel is adta nekünk. Megmutatta, hogy a semmiből is lehet csinálni valamit, hogy meg kell tanulni törökül azért, hogy megértsük Európát, hogy vert helyzetekből föl kell, és föl lehet állni, és hogy innen Egerből lehet csak a Héttornyot elfoglalni.

Ő már helytállt ott, és biztos vagyok benne, hogy - történjék bármi - diplomával, kikezdhetetlen tudással, tehát győztesen tér meg onnan.